Székhelyi József szinte már mániásan hangoztatott Made in Szeged-koncepciója beérni látszik. A direktor újra és újra lehetőséget ad kollégáinak az önmegvalósításra, és ebből rendre jó produkciók születnek. Janik László és Mátyássy Szabolcs megelégelve a sok rosszul megírt, gagyi gyerekdarabot – amiben színészként volt részük bőven – évekkel ezelőtt úgy gondolták, írnak egy jobbat. Az Ezeregyéjszaka meséiből kiválasztották a tengerjáró Szindbád figuráját, Shakespeare-től kölcsönözték A vihar alaphelyzetét, és a kettőt ötvözve, modernizálva, csipetnyi Monty Python-ízzel fűszerezve kitaláltak egy vado-
natúj mesét.

Jaffar, az excentrikus öreg varázsló az árván maradt varázslótanonclánnyal kettesben él fogságban egy lakatlan szigeten. Az arra hajózó Szindbádot ráveszi, hogy legénységével és a
fiúnak öltöző, némává tett varázslólánnyal útra kelve összegyűjtse a négy kristályt, amelyek elhozhatják számára a megváltó szabadulást. Egymást követik a fantasztikus kalandok, és a szerelmi szál sem hiányzik a mozgalmas történetből. A darab legnagyobb értéke mégsem a fordulatos cselekmény, inkább az, hogy kitűnő játéklehetőséget biztosít a színészek számára. Érződik, hogy a szövegíró Janik László a kollégáira szabta a karaktereket.

Rácz Tibor nagyszerűen énekli és bűvészi ügyességgel játssza Jaffar varázsló szerepét, Pataki Ferenc Szindbádként igazi pozitív hős tud lenni, a musicalszínészi erényeit is megcsillogtató Márkus Judit szép, szeretni való, kedves Isabelle. A legizgalmasabb, legszínesebb figurák mégis inkább a mellékszereplők. Dzsinnt, a már méretei miatt is mulatságos matrózt Borovics Tamás játssza – ismét párban parádézik a köpcös kis szamurájnak maszkírozott geggyártó Gömöri Krisztiánnal. Boncz Ádám elegánsan hozza a Don Juan Ficsurt, Kiszely Zoltán Fazék, az örökmorgó hajószakács. Ismét bebizonyosodott, hogy jó vásárt csinált a színház Járai Mátéval, aki először Abut, a kifinomult élelmezési tanácsadót, majd az enyhén transzvesztitásra vett Nevető királyt játszotta elismerésre méltó profizmussal, kacagtatóan.

A bolondozásra mindig kész operista, Gábor Géza alakította a hamisan éneklő Kőkirályt. Remek poén, hogy Pavarottit idézve fehér kendőt lobogtat, majd basszus hangfekvésben énekli az Éj királynője nevezetes koloratúr áriáját. Dőlt a közönség a röhögéstől. Tetszett a többi szereplő is, látszik, hogy odaadó, jókedvű csapatmunka eredményeképp jött létre a produkció. Mátyássy Szabolcs kedves, egyszerű, fülbemászó dalokat komponált – kár, hogy a hangosítók nem mindig álltak a helyzet magaslatán. Riederauer Richárd hangszerelésében, Kardos Gábor vezényletével élvezettel szólaltatta meg a színház zenekara a sokféle színből, ízből, stílusból kikevert eklektikus melódiavilágot. A sikerhez nagyban hozzájárult Huszthy Edit invenciózus, multifunkcionális, látványos hajódíszlete és Papp Janó valóban mesébe illő, sokszínű jelmezkollekciója.

Bátran ajánlható a produkció az egész családnak: az ősbemutatón a gyerekeknek láthatóan tetszettek a mulatságos figurák, a pergő színpadi akciók, a felnőttek pedig jól szórakoztak a darab időnként abszurdba hajló humorán.