– Mi volt az első közös szerep?
Borovics Tamás: – A Ligetben, a Pinokkióban mi voltunk a két gonosz: Krisztián a Róka, én meg a Macska. Azután majdnem minden évben kaptunk egy jó páros szerepet.
Gömöri Krisztián: – Még ma is furcsa számomra, hogy mindig egy párosnak tekintenek bennünket, holott a szerepeink többsége nem ilyen volt. Az Indul a bakterház két csendőrére persze sokan emlékeznek ma is, azután a Mumusban, majd újra a Pinokkióban játszottunk együtt, most pedig a Reviczkyben alakítunk két grófot.
B. T.: – Ha van két ilyen karakter egy társulatban, akkor azt nem lehet nem kihasználni. Tény és való: kicsit mulatságosak vagyunk egymás mellett, ami már önmagában fél siker.

– Soha nem érezték az önálló kibontakozást gátló tehernek a páros játékot?
G. K.: – Ma már néha azt gondolom, talán nem ártana pihentetni a párosunkat. Úgy érzem, akkor kellene elővenni újra, ha egy igazi nagy feladat adódna, amiért valóban érdemes.
B. T.: – Több rendező is mondta már: eszébe jutott rólunk valamilyen izgalmas produkció, amit szívesen megcsinálna velünk. Nem árulom el, hogy mi minden. Mindkettőnknek a mostani a kilencedik évadja Szegeden, én Békéscsabáról kerültem ide, Krisztián pedig Miskolcról jött. Azóta nagyon sokat dolgoztunk együtt. Ma már kívülről-belülről ismerjük a másikat, ha háttal állunk egymásnak, akkor is pontosan tudjuk, hogy mire, hogyan fog reagálni a másik. Már érezzük egymás rezdüléseit. Ennek azonban az a veszélye, hogy egy idő után már nem igazi kihívás megoldani az újabb közös feladatokat, mert biztosak vagyunk benne, hogy jól meg tudjuk csinálni. A saját színészi fejlődésünk szempontjából fontosabb lenne, hogy önállóan dolgozzunk. Ennek ellenére, ha megtalálnak bennünket újabb jó feladatokkal, ugyanolyan odaadással, hévvel és örömmel fogjuk megcsinálni, mint eddig.
G. K.: – Ez számomra sem kérdés, csak azt mondom: akkor érdemes újra bedobni ezt a párost, ha méltó feladat adódik.

– Melyik volt a legemlékezetesebb produkció?
G. K.: – Mindegyik! Mindig újra tanulunk közösen járni és beszélni. Az Indul a bakterház például igazi kihívás volt, mert abszolút szinkronban kellett lennünk egymással. Érdekes, amikor egy kétméteres ember és egy...
B. T.: – Ne mondd ki! Ne mondd ki!
G. K.: – Vállalom: egyhetvenes ember együtt tükörmozgást végez. Sokat készültünk rá. Délelőtt 10-től 2-ig próbáltunk a színpadon a többiekkel, utána különvonultunk, és fél 3-tól már tükör előtt gyakoroltunk. Tamás egy lépése másfél méter, az enyém húsz centi. Szinkronba kellett hoznunk a kettőt. Ha felhúzza a szemöldökét, már tudom, hogy mit akar.
B. T.: – A Pinokkió erősen improvizatív játék volt, eldobhattuk benne az agyunkat, az Indul a bakterháznak viszont kötöttebb, specifikus mozgáskultúrája volt, a Mumust pedig egy kedves, barátságos kis meseként játszottuk. Mindegyikben megtaláltuk azt, ami miatt szerettük csinálni.

– Lódzban is felléptek nemrégiben a Nyílt tengeren című Mrozek-
darabbal...
B. T.: – Borzasztóan furcsa volt lengyel közönségnek játszani, már csak azért is, mert az első előadáson még oldalakkal előrébb járt a kivetített lengyel szöveg. Hihetetlenül jólesett, ahogy utána a lódzi kollégák odajöttek, és megköszönték, hogy ott voltunk. Úgy látszik, tényleg létezik a lengyel–magyar barátság, mert elég volt csókolommal köszönnünk a boltban, és máris kitörő szeretettel fogadtak.

– Civilben is bírják egymást?
B. T.: – Á, utáljuk!
G. K.: – Szinte egy család vagyunk. Hogy mást ne mondjak, Tamás a gyermekünk keresztapja.
B. T.: – Letagadom! Mindketten a Székely sori színészházban laktunk, majd Krisztián vásárolt a feleségével egy lakást, és dobbantottak. Nem telt el sok idő, kinézett az ablakán, és a legnagyobb meglepetésére a szemközti épületből én integettem neki vissza. Azt mondta: Soha nem fogok megszabadulni tőled!